Kortárs képzőművészeti panoráma

Kortárs
képzőművészeti panoráma

Művészek Tatán
2024.

Bevezető

„Fények”

2022 decemberében a Kuny Domokos Múzeum felkéréssel fordult a város képzőművészeihez. A kérés arra vonatkozott, hogy a múzeum képzőművészeti gyűjteményének gyarapítása céljából a művészek adományozzanak saját műveik közül egy-egy általuk jellemzőnek ítélt alkotást a múzeumnak. Nem egyszerűen a múzeumi gyűjtemény kortárs anyaga darabszámának gyarapítása volt a cél, hanem egy olyan naprakész összkép, kortárs művészeti panoráma létrehozása, amely távlatosan is értékelhető tanulsággal bír, amely egy jelenre vonatkozó keresztmetszetet ad.

Részlet a felhívás szövegéből:

„A Kuny Domokos Múzeum képzőművészeti gyűjteményének alapításától (az 1950-es évtől) kezdve kísérte figyelemmel a kortárs művészek munkásságát a városban, illetve megyei múzeum lévén a megyében is, sőt a városunkból elszármazott mesterek életművét is számon tartotta. Korábban még évtizedeken át rendszeres csoportos kiállításokat rendezett a múzeum, és mód volt (akár a megyei vagy városi tanács, akár más szervezetek vásárlása révén) arra, hogy a múzeum gyűjteménye folyamatosan gyarapodjon a korra, a közegre, a művészek munkásságára jellemző darabokkal – így jött létre egy gazdag és értékes kortárs képtár. Az utóbbi évtizedekben ez a folyamat teljesen elakadt, és kortárs gyűjteményünk szinte lezárult kollekciónak tekinthető. Ezen a helyzeten szeretnénk változtatni, és a múzeum gyűjteményét egy friss, kortárs anyaggal feltölteni. A múzeum a felajánlott munkákat befogadja, nyilvántartásba veszi, digitális adatbázisában nyilvánosan hozzáférhetővé fogja tenni, adott esetben kiállításra tudja majd kölcsönözni, vagy publikációhoz a szerzők/szerkesztők rendelkezésére bocsátani. A múzeumba érkező mű tehát minőségi környezetbe kerül, egyfajta örökkévalóságnak szánt, jól őrzött, és egyben mindenki által hozzáférhető értéktárba.” (2022. december 12.)

A beérkezett művek (mintegy félszáz alkotás) megmutatják a kisváros jelenlegi művészeti képét, sokféleségét, művészi színvonalát. A gyűjteménygyarapítási szándékkal indított felhívás eredményeként megmutatkozik a kisváros művészeti sokszínűsége, rangja, technikai, műfaji változatossága, kirajzolódik a művészgenerációk sora, érzékelhető a művészek ízlése, tanultsága, művészeti orientációja, aktivitása is – létrejön a hely vonatkozásában egy kortárs művészeti panoráma.

Kövesdi Mónika

Művészek

Fábry Olívia

Fábry Olívia (1980) képgrafikus a Talentum művészeti iskola tanára. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola grafika szakát végezte el Budapesten, majd a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán diplomázott, emellett művészeti rajz és művészettörténet középiskolai tanári szakot végzett. Leginkább linómetszeteket, egyedi grafikákat készít, festményein is érezni a grafikusi indíttatást, a vonal és a fekete festék hangsúlyát. Múzeumunknak ajándékozott munkáján a fény játékát látjuk, egy ajtórács hétköznapi motívuma, fény és sötétség ad egyedi mintázatot a képnek.

Görözdi Rita

A pécsi egyetemen végzett festőművész, Görözdi Rita (1991) munkáira a legegyszerűbb eszközök használata jellemző: általában kevés színnel, alapszínekkel dolgozik, és a legegyszerűbb technika és eszköz, a vonalas rajz figyelhető meg lapjain. Egy minden előzménytől független, új képi nyelv megalkotásának szándékával jelennek meg újabb és újabb sorozatok, ciklusok.

Az utóbbi évek munkáira jellemző a sajátos papír-szövedék, a különböző karakterű felületek kombinációjából képzett, zavarba ejtő képmező. Két különböző rajzból (például tájkép-vázlatból) készül a szövet, így a függőleges és vízszintes papírcsíkok rácsszerkezete egy új, mutatós felületben olvad össze. Amennyiben a szövedékbe színes, tagolatlan (rajzi motívum nélküli) esetleg arannyal festett sávok kerülnek, azok mintegy felülírják a tájtöredékek történetét. Tárgyias, tónusos rajz és monokróm színmező, konkrét téma és absztrakt motívum, oldott természeti formák és geometrikus négyzetrács – ezek az elemek csattannak össze a képeken. Az összkép nem más, mint az alkotás és a látás kalandja, a valóság érzékelésének elemzése, amely esetleg a látvány tapasztalattá válásának, emlékké ülepedésének folyamatát is modellezi, miközben megszületik egy páratlanul dekoratív, ritmusos alkotás.

Úgy tűnik ezúttal is, hogy Görözdi Rita művészi világát nem befolyásolja semmiféle kötöttség, tradíció, nem igazodik sémákhoz, típusokhoz, szemléletében szabad, hangjában bátor, új nyelvet kereső.

Görözdi Géza

Görözdi Géza (1967) tervezőgrafikus a Talentum művészeti iskola tanára, a tatabányai színház grafikusa. Keze nyomán igényes kiadványok, magazinok születtek évtizedeken át. A tatabányai színház előadásainak plakátjai az ő tervei szerint készülnek – ez a tevékenységi terület forrott össze leginkább az ő nevével. Klasszikus plakátok ezek, a képi jel és a tipográfia sajátos megjelenésével, találóan megválasztott, figyelemfelhívó motívumával, kompozíciójával.

Gútay János

Gútay János (1946) rajztanár művészi pályája az idős Csiszár József öreg fazekaskorongja mellett indult el. A kerámia, a tárgy- sőt formaalkotás ettől kezdve vált a tanítás mellett az életút meghatározó tevékenységévé, a kézzel való formálás, létrehozás, a mesterség tisztelete, a mesterember munkájának megbecsülése végigkíséri az életutat. Idővel a kerámiaművesség mellett egy másik mesterség vonzásába került az alkotó: a bőr megmunkálása iránti vonzalom szintén egy öreg mester, egy cipész munkáját látva ébredt fel benne. Gútay János valódi homo faber, alkotó, tárgyformáló ember, kreativitással és fantáziával, a kézi (kétkezi) munka és a hagyományok iránti elkötelezettséggel. A művész – ahelyett, hogy hasznos tárgyakat vagy iparművészeti alkotásokat hozna létre ezekből az anyagokból – a szobrászathoz közelít: domborműveket készít, és az emberi testet mintázza meg.

Hajdú Zsófia

Hajdú Zsófia (1985) tervezőgrafikus, a Talentum művészeti iskola tanára. Munkáin a rajz a legfontosabb eszköz. Képzeletének gazdag, színes mesevilágából varázsol elő a tervezői feladatok legkülönbözőbb területén figurákat, helyeket, vagy éppen illusztrációkat. Látványtérképet rajzol, plakátot készít, diafilmet, kártyát, mesekönyvet tervez, kiadványtervet alkot – munkáinak felületét kedves, játékos figurái lakják be.

A „Tüdőkása” a mesevilágtól eltérő munka, bár a grafikai karakter azokhoz hasonló. A pályázatra készült plakát tulajdonképpen illusztráció, amely a „Szakácsmesterségek könyvecskéje” című, Kolozsvárott 1698-ban kiadott szakácskönyvhöz készült. Az ódon szakácskönyv szerzője az a Misztótfalusi Kis Miklós, akinek a tipográfia sokat köszönhet. A rajz – akárcsak a mellette megjelenő szövegtöredék – archaizáló, a kiadvány karakteréhez igazodik.

Helmeczi Zsuzsa

A Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett Helmeczi Zsuzsanna (1991) vérbeli festő. Olyan részleteket ábrázol, olyan jelenteket fest, amelyekben mozgás van, tér ábrázolható, színek ragyognak fel. A fiatal művész festményeit ezidáig csak a nyaranta megrendezett Grottán láthatta a tatai közönség, azok a képek viszont a művész figyelemre méltó üzenetei voltak. A könnyű kezű, bravúros festő, miközben észreveszi a valóságos világ különleges részleteit, mozzanatait, és a hagyományos olaj/vászon technikával megörökíti ezeket, megment valamit a pillanat alatt illanó látványból.

H. Katona Erzsébet

H. Katona Erzsébet (1942) textiltervező iparművészként végzett az Iparművészeti Főiskolán. Hosszú idő után – amelyet a család és a tanítás töltött ki – kezdett újra művészi tevékenységgel foglalkozni. Akvarellel dolgozik, városképeket, tájképeket fest. Legkedvesebb témája a tatai utca, a Cseke- és az Öreg-tó látványa, amely képein ragyogó fénybe burkolva, megragadóan életteli színekkel jelenik meg. Művésztelepeken készült képein a tatai városrészletek és tájak mellett más helyszíneket, falusi témákat is látunk. A vidéki környezet ábrázolása elárulja kötődését ehhez az egyszerű, csendes, komoly és méltóságteljes világhoz. A vidéki élet, a dunántúli táj színeinek szimfóniája szólal meg a képeken, az ég finom kékjeivel, a lombok ezerféle zöldjével.

Kammerlohr-Kováts László

A latin-matematika szakos, majd Képzőművészeti Egyetemet végzett grafikusművész, Kammerlohr-Kováts László (1975) – amellett, hogy a tatabányai Kortárs galériát vezeti – festőként tevékenykedik. Különös városképei egy befelé növekvő, labirintusszerű hely képét mutatják, egy sajátos lelki térképet, ahol lefelé és felfelé is lehet haladni, a fény és a mélysötét felé, és ahol mindent áthat a háttér vörös izzása.

A művész Madonnái a női princípium megtestesítői. Minden esetben aktok, hangsúlyozzák a nőiség jegyeit, feltárják ölüket. A festésmód hasonló a városképekhez: vörösen izzó vagy sötét, alig modellált háttér előtt pózolnak, mozdulnak meg a grafikus stílusban, kortúrokkal megformált, szögletes, rituális mozdulatokkal ábrázolt nőalakok. Az utóbbi időszakban jelent meg a művész vásznain, fatábláin a Madonna Dolorosa (Fájdalmas Madonna, lat.) típusa, a női test fémlemezekkel, szögfejekkel tetovált változata.

Mind a Város, mind a Madonna olyan téma a művész festői életművében, amely éveken át foglalkoztatta, amelyet számos változatban megfestett, és amely nyilvánvalóan a világról, az emberi lélek útjairól, az emberi kapcsolatokról alkotott nézeteinek képi kivetítése.

Kele Róbert

A képgrafikus végzettségű Kele Róbert (1976) a különös, talányos, rejtőzködő rajzok mestere. Képeinek felületén több rétegű feladvány fogadja a nézőt: a finom, aprólékos rajzok titokzatos üzeneteket kódolnak. A megrajzolt papír azonban csak a kiindulás; az aprólékos gonddal készült kép története (sorsa) csak ezután kezdődik. A művész vízbe mártja, összegyűri, roncsolja a lapokat, és az így keletkezett, sokat szenvedett, próbára tett, pusztulásnak kitett rajzos felület képezi a műalkotást. Kele Róbert munkáiban ott van a feláldozott, csaknem megsemmisített alkotás, álomszerűen lebegő képein ott az idő tényezője, az a bizonyos, titokzatos, negyedik dimenzió.

Keményné Pongó Anna

Pongó Anna (1942) művészettel eljegyzett életutat mondhat magáénak, amelyben szerepet kapott a rajztanítás, azon belül szakkörvezetés, művészetpedagógia is, valamint a tatabányai szakkörben és a művésztelepeken folytatott munka, az utazás, élményszerzés, és ezen felül a folyamatos művészi jelenlét, a kiállító művészi tevékenység. Festészetének lényege nagyrészben akvarellel megfestett tájképein jól érzékelhető: megmarad a tárgyi világ, a valóság szépségének és igazságának hűséges megörökítése egy látó szem optikáján keresztül, és egy bölcs és kiegyensúlyozott lélek alázatos, szelíd világszemléletében megfogalmazva. A szem tehetségén és a kéz ügyességén túl mindig ott van legfontosabb tényezőként a lélek melege. Pongó Anna tájképein felfedezhető, mint cseppben a tenger, a valóság, a mindenség szépsége, rendje, rendezettsége – az egész világ.

Kerti Károly György

Kerti Károly György (1948) tehetséges restaurátor, akinek keze nyomán menthetetlennek látszó, régi tárgyak születtek újjá, aki nemcsak a tárgyak sérüléseit javította ki, de új technológiákat fejlesztett, és a helyreállított, megmentett műtárgyak bemutathatóságát is megoldotta.

Élete fordulópontjához érve, egy súlyos betegségből felépülve kezdett festeni a 2000. év táján. Szinte spontán módon, akaratlanul tört fel az autonóm művészi alkotás vágya. Megszülettek az első akvarellek, ceruza- és tollrajzok, amelyek környezetének képeit rögzítették. Később az otthonához közeli Cseke-tó partjának ligetes, vízparti részleteit, a csónakokat, a panorámát lezáró hegygerinc motívumát festette, majd az Adria partjának vonzó részleteit. Kerti Károly György akvarelljein fénylő színfoltokban megörökített látványélményt látunk. Művészetének különleges vonása a költészetével való párhuzamosság, a haikuk egyszerűségével, a költői képek csendjével és bölcsességével való rokonság.

Kóthay Péter

Kóthay Péter (1954) a régió ismert művésze, számos egyéni kiállítás, csoportos tárlaton való részvétel kíséri munkásságát. A 90-es évek elején a fiatal művészekből, rajztanárokból toborzott művészcsoport, az ART-6 szervezője volt. Nem kizárólag szobrászattal foglalkozik, hanem fest és rajzol is, de talán a szobrok alkotják munkásságának tengelyét. Fontos számára a munka a kővel, fával: az anyaggal való birkózás, az anyagba való leszállás, az anyag diktálta forma kibontása. Simára csiszolt fa faragványai szinte spontán módon megszülető munkák: a művész engedi, hogy fa diktáljon, a maga ívével, csomóival, idomaival, amely már eleve magába zár egy formát.

Különleges alkotás a Memento. Egy talált tárgy, egy eszköz (a nehéz testi munkát jelképező lapát) lényegül át, időmarta, sérült, törött idoma organikus formává magasztosul, szinte az életfát látjuk meg benne.

Kovács István Jenő

Kovács István Jenő (1942) az alkalmazott grafika területéről lépett át az autonóm alkotás világába. Azok közé a tervezőgrafikusok közé tartozik, akik számára a design az élet teljességére vonatkoztatható. Művész társával, Nagy Katalin textiltervező iparművésszel együtt építették fel azt a művészi életformát, amelynek része volt a művészetszervezés (nyári nemzetközi workshopok Tatán az 1990-es években), és a művészet nemzetközi áramába való bekapcsolódás.

A művész autonóm művészi tevékenysége a gesztusok és jelek köréből táplálkozik. Homokgrafikái egy-egy kalligrafikus jel helyi anyagokból való megörökítését jelentették. A kalligrafikus gesztus további műveinek is az alaprétege, amelyet az adott téma, üzenet szerinti, szintén helyi, vagy témához illő tárgyakkal egészít ki, így képezve a képmezőhöz kötött tárgyegyütteseket, kvázi domborműveket.

Lévai Ádám

Lévai Ádám (1967) a tatai gimnázium rajztanára, a neszmélyi művészeti iskola oktatója és a nagymúltú tatai művészeti szakkör mestere. Rajzművészetét végigkísérik az ő sajátos „mefamorf” lényei, a művész által életre hívott kreatúrák és rítusok. Teremtményei meghökkentőek, olykor ijesztőek, a születés és pusztulás folyamatában, a metamorfózis során látjuk őket, amint az alkotó kéz nyomán születő vonalakból kibontakoznak. Ösztönösen születettek és konkréttá válók: a spontán módon létrejött lények az alkotói folyamat során neveket, narratív címeket kapnak.

A folyamatos teremtés-átalakulás lehetővé teszi a különböző esztétikai minőségek megjelenítését, a hangnemekkel való játékot, és az értelmezési lehetőségek széles skálájának jelenlétét. Játékos, groteszk, ironikus, humoros jelenetek váltakoznak érzelmes, komoly, sőt megrendítő tartalmakkal.

A tussal húzott, szenvedélyesen futó vonal a tónusos, gazdag árnyalatokkal életre keltett alakok rajza mellett vezető műfaj a művész munkásságában. A bravúros gesztus, amely egyetlen vonallal életre kelt egy-egy újabb figurát, burjánzik, mesét mond. Mesét magunkról, kicsinységeinkről, gonoszságainkról, titkainkról, az emberi lélek mélyének adva formát.

Matyus Dóra

Matyus Dóra (1989) a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán kapott diplomát. Rajzaira, újszerű megoldásokkal, vegyes technikával készített műveire a finom megoldások, váratlan ötletek jellemzők. Múzeumunknak ajándékozott munkája az esztergomi Duna Múzeum által meghirdetett ”Ukijo-e” pályázat díjazott alkotása. Ebben az esetben szerencsésen találkozott a japán rajzművészet sajátos, a szórakozás és az erotika ábrázolásával kokettáló életképi műfaja (ennek elnevezése az ukijo-e), és az a fajta rafinált egyszerűség, amely Matyus Dóra rajzait jellemzi.

Mórocz István

Mórocz István (1985), a Talentum művészeti iskola és a Képzőművészeti egyetem oktatója már az egyetemi évei alatt eljegyezte magát a sokszorosított grafikával, és már ott kiválasztotta a témát, amely munkásságát meghatározta. Azokban az években az alumíniummaratás, a hidegtű, mezzotinto, szitanyomat, litográfia eszközeivel ábrázolta az ipari tájat, annak sajátos architektúráját, kicsiben és nagyban. Így jutott el a diplomamunka anyagáig, amely egy másféle látásmóddal, de továbbra is az architektúra iránti érdeklődéstől áthatva ábrázolt épületeket, építményeket. Képein egy különleges táj épült fel: iparcsarnokokat láthattunk, tartályokat, silókat, és a hozzájuk tartozó emberi miliőt egyszerű homlokzatú panelházakkal, kockaházakkal – egy különös vidék, egy zóna képeit.

A zóna világa épül és terjeszkedik azóta is. Mórocz István képein a táj az útmenti homlokzatok, építmények dekoratív szalagjára korlátozódik, szigorú frontalitásban ábrázolva. Az ábrázolt objektumok nem szépek és cseppet sem jelentősek: kopottak, elhasználtak, elöregedettek, az épületek elhagyottak; emberalakok, mozgás és történet nélküliek. A táj itt olyan, mint egy csendélet: egymás mellé helyezett formák képe, amelyekre a művész távolról, kívülállóként, objektíven tekint. Rögzíti a látottakat. Nem kommentál. Útijegyzeteket készít.

Muzsnay Ákos

Muzsnay Ákos (1945) Munkácsy-díjas grafikusművész képein a kontempláció, a magányos szemlélődés csendes világába lépünk át.

Rajzain és grafikáin a leginkább szembeötlő a technika, amellyel, mintegy személyes áldozatot bemutatva veti alá magát a művész annak az alkotási folyamatnak, amelyet az aprólékosan és teljes felületen kidolgozott, finoman megrajzolt képmező létrehozása jelent. Alázat: ezt érezzük mind képeinek témáját, roskadó és felemelkedő, leplekben rejtőzködő alakjait szemlélve, mind a ceruza vagy rézkarcoló tű finoman rezgő nyomainak hálózatát, mintázatát tekintve.

Képeinek háttere, helyszíne különös tér, meghatározatlan, végtelennek tűnő zóna, sejtelmes, titokzatos világ. A képtérben álló, meditatív, melankolikus, meghatározatlan alakok egy mély, lelki dimenzióból lépnek elő, bomló gyolcsokba pólyált testük rituális mozdulataival, beszédes kezeikkel. A képeken csak a csendet halljuk, a megnyíló ég, a beszüremlő vagy lassan permetező fény csendjét, az ima, az alázat csendjét, a földi dolgok felesleges terheitől megvált lélek csendjét.

Muzsnay egyik sorozatán (Katedrálisépítők címmel), akárcsak a múzeumba került alkotáson, magasba törő konstrukció létrehozását látjuk, annak a sziszifuszi szerkezetnek az építését, amely akár életútnak is nevezhető, s amelyen felemelkedhet vagy alábukhat a lélek, s amely kitartóan törekszik valóban építménnyé válni.

Németh Anita Judit

Németh Anita Judit (1986) restaurátor művészettörténeti kalandra hív bennünket. Restaurátorként kezdetben a művek újraalkotása elsősorban a technika miatt érdekelte. Az egyes művek festése során a hiteles anyagok és az eredeti technika, festésmód megragadása volt fontos számára. Sorra születtek a „stílusgyakorlatok”, amelyek különböző korszakok jellemző technikáit, témáit, darabjait másolták. Ma már egy kis művészettörténeti gyűjtemény áll Anita rendelkezésére, amelynek javát – az őskori barlangrajztól kezdve a római falképeken át a fatáblára festett szárnyasoltárig, az olajfestményekig – könyv formában is hozzáférhetővé tette. Stílusgyakorlatai örömből, élvezettel születnek továbbra is. Ezek közül való a Hieronymus Bosch táblaképéről vett részlet.

Réti András

Réti András (1958) rajztanár, grafikus 1999-ben készített egy összefüggő sorozatot a Jelenések könyvének illusztrációjaként – a gondolat akkor az ezredforduló előtt különösen aktuálisnak tűnt. A képeken megjelenő, kietlen tájak, a gyakran légüres, sötét háttér előtt megjelenő alakok, a kiürült deszka-városok kulisszái között zajló jelenetek minden realitást nélkülöznek. A képzelet mezejére, az álmok és látomások világába vezetnek ezek a képek, ahol fantázialények, szörnyek uralkodnak és manipulálják az emberi lelket, játékszerként vezénylik, kerítik hatalmukba azt. A mechanikus szerkezetek, amelyek hagyományosan az emberi tudásnak és leleménynek, fejlődésnek a szimbólumaiként szoktak megjelenni, Réti Andrásnál képzeletbeli szörnyek zsarnokságának eszközeivé válnak. Az ember teremtő és alkotó, világot bíró szerepét kérdőjelezi meg azzal, hogy a képek hősei nem emberek, hanem organikus és mechanikus részletekből összeálló lények, szörnyek, amelyek alá vannak rendelve egy irreális, kibogozhatatlan, meghatározhatatlan erőnek.

Szürreális képei közül a múzeumnak ajándékozott, géprovart ledöfő lovag a középkori Szent György-ábrázolásokat idézi fel.

Schenk Attila

Schenk Attila (1976) építész az utóbbi években sajátosan képzett tárgyakkal van jelen a régió művészeti szcénájában. 2021-ben a volt zsinagóga különös terében egy teljes teret beépítő installációt alkotott, egy sajátos edzőtermet rendezett be. Ennek központi darabja volt a Miatyánk imát sorról-sorra pergető futópad, amely most már a múzeum kortárs gyűjteményét gazdagítja. Miközben a futópad az imát pergette, a kiállítótérben korunk és környezetünk jellegzetes, megszokott, abszolút lelketlen, viszont nagyon is testi, hétköznapi tárgyai keltek új életre; a legbanálisabb tárgyak szakralizációja zajlott a szemünk előtt.

A korábbi években készült, díjnyertes „Keresztelő-párakapu” is (szintén a múzeum gyűjteményében) a komplett lelki edzőterem előfutára volt. Az alkotó a banális tárgy és a szakrális funkció közti kontrasztot használja fel, ezzel készteti megállásra, megütközésre, önmagával való szembenézésre a gyanútlan látogatót.

Sipos Zoltán

A Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen végzett fotóművész, Sipos Zoltán (1978) képein gyakran tűnik fel a tatai táj, például a festői tópart, amely tág kilátást kínál, amely a közel és távol játékára ad lehetőséget, amely napfényes, ellenfényes, vagy éppen derengő, ködös. Képei nem egyszerűen fotográfiák, leginkább képzőművészeti alkotások, amennyiben a mindannyiunk előtt jól ismert tájrészlet látványát a művész szeme szűri, közvetíti számunkra.

A múzeumnak ajándékozott cianotípia-sorozat jellegzetes, ismert, a városkép hangsúlyaihoz tartozó részleteket mutat. Így együtt a városképi szépségek és jellegzetességek szinte teljes készletét láthatjuk, kvázi egy kiadvány anyagát. Sipos Zoltán úgy mutatja meg az ezerszer látott, ismert és szeretett motívumokat, ahogyan mi soha nem látjuk: a művész szemével, akinek eszköze ezúttal nem az ecset, hanem a fényképezőgép.

Sulyok Teréz

Sulyok Teréz (1959) rendszeresen kiállító művész és művészetszervező: hazai és nemzetközi művésztelepeket vezet, művésztársaságot tart össze, csoportos kiállításokat szervez, művészetpedagógiával foglalkozik.

Festői világának klasszikus témája a tájkép. A látvány azonosítható, felismerhető, de mégsem realista: nem leíró jellegű tájakat látunk, a képen látható világ sehol nem szabályos tükörképe a valóságnak. A kompozíció, a szokatlan nézőpontok, de a festői modor, az ábrázolásmód is sok mindent elárul a művész karakteréről, jellegzetes művészi világáról. Kedves technikája a pasztell és az akvarell. Az akvarell műfaja a fény megragadásáról szól. Sulyok Teréz akvarelljein nem egyszerűen jelen van a fény, hanem felragyog, felvillan, vibrál, közvetíti a látvány élményét, és szolgálja a felizzó pillanat megörökítését. Képei emlékek és álmok világát felidéző, hangulatokat megragadó festői világ üzenetei.

Szabó Andrea

Szabó Andrea (1967) Ferenczy Noémi-díjas tervezőgrafikus művész a Magyar Képzőművészeti egyetem oktatója, az autonóm művészi kifejezést szolgáló alkalmazott grafika mestere.

Önálló munkáinak nagy része plakát; plakát a szó modern értelmében. A művészi plakát ma már nem kereskedelmi terméket reklámoz, nem kerül ki az utcára sem, alkalmi jellegét egy-egy téma képviseli, amely hívószóként indítja el a képi gondolkodást, s amelyre a művész a tervezőgrafika hagyományos elemeit alkalmazva, de átértelmezve reflektál. Szabó Andrea hazai és nemzetközi művészplakát kiállítások díjazottja, a terület elismert művelője.

Munkáin digitális eszközökkel létrehozott, önálló képi világ bontakozik ki, egy csendes, finom, árnyalt gondolati síkokat megnyitó, intenzív vizualitás. Minden egyes alkotása (még a megbízásra készült katalógustervek, kiadványtervek is) – plakátjaihoz hasonlóan – az adott tartalmat érzékenyen gazdagító. autonóm műalkotások.

Szentessy László

Tata művésztársadalmának doyenje Szentessy László (1938) grafikusművész. A tanárképző főiskolán megszerzett rajztanári oklevelet a Képzőművészeti Főiskolán, majd a pécsi egyetemen megszerzett diploma követte. Évtizedeken át rajztanárként dolgozott a művész Neszmélyen és Tatán. Rajzstílusa egyedi, jellemzője a felületet elborító dekoratív vonal, amelyen keresztül életre kel egy-egy történet. Áradó, burjánzó mesélőkedvvel építi fel a művész meséinek kulisszáját, amelyben egyszerre van jelen valóság és varázslat, mondákat idéző, mitológiából való figurákkal, számos képzeletbeli alakkal, akik otthonosan kitöltik és belakják a teret. A figurák, a szövetként legördülő mese szereplői nem egyszerűen térkitöltő elemek, hanem részei a tanításnak: bűnök és erények megszemélyesítői, hasonlatosak a középkor képi világához, a kódexlapokon nyüzsgő, különös lényekhez. A művész rajzciklusai közül éppen a középkort idéző Carmina Burana sorozat hozta a legnagyobb sikert. Művészetének elemzői gyakran hasonlították alkotói módszerét, művészi látásmódját a középkori mesterek kiapadhatatlan szorgalmához és aprólékosságához.

Szigetvári Krisztina

Szigetvári Krisztina (1971) nemcsak tehetséges, foglalkoztatott tervezőgrafikusként, de a Talentum művészeti szakgimnáziumban a grafikus-képzés megszervezőjeként, a szak vezetőjeként is ismert. A pécsi Művészeti Szakközépiskola grafika szakának elvégzése után az Iparművészeti Egyetem tervezőgrafika szakát végezte el. Tervezőként nyomdában dolgozott, kiadványterveket és díjnyertes kereskedelmi csomagolásterveket készített. Közben újabb diplomákat szerzett, vizuális kommunikáció és környezetkultúra szakon, és elvégezte az Iparművészeti Egyetemen a mesterképzést, az ELTÉ-n a média szakot. Eközben született meg a tatai művészeti középiskola, amelynek ő a szervezője, szakmai vezetője.

Rajzainak egyedi karaktert ad a jellegzetes vonalkultúra és a játékosság, amely a kompozícióban és a formák létrehozásában is tetten érhető. Fontos számára az egyéni formavilágú tipográfia, amely akár irodalmi illusztrációként is elfogadható kép-versekben nyilvánul meg. Gazdag életművének egy szeletét – az irodalmi indíttatású, képpé vált versek világát – képviseli a múzeumnak ajándékozott alkotás.

Varga Benedek

Varga Benedek (1982) grafikusművész a Talentum iskola művésztanára és a tatabányai képzőművész kör mestere. A Képzőművészeti Egyetemen diplomázott .

Grafikáinak fő témája a mozgás, a mozdulat, az alak, amint kimozdul modell mivoltából. Diplomamunkáján vizipólósok játékát láthattuk: alaktöredékeket intenzív mozgás közepette, egy olyan közegben (a vízben), amely vizuálisan átalakítja a látványt. (Diplomájára Barcsay Jenő díjat és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének diploma díját kapta.) A múzeumba került litográfia is a mozgás világából vett jelenet, a mozdulatsorból kiemelt pillanat, amely ily módon mintegy nélkülözi a beállítást, és elmosódott formáival visszaadja a pillanatnyi képet.

Varga Benedek képei tagadják a klasszikus kép-építési szabályt, amennyiben az egész helyett részleteket mutatnak, snitteket, mozaikdarabot a totálkép helyett. Az emberalakot a hagyományos beállítás helyett mozdulatának töredékességében és keresetlenségében látjuk.