A volt zsinagóga többszörösen kifosztott, átértelmezett épülete kiállítótér ma is. Olyan kiállítások megrendezésére alkalmas, amelyek ráépülnek a háromszáz éves épület történelmi falaira, kiállítási installációjának kopott nyomaira, az idő, az emlékezet, a sors, a magányosság gondolataira. Tolnay Imre kiállítása ilyen tárlat. A falakon durva felületű vásznakat látunk, amelyekre domborműként, objektként, kollázsként épített fel faktúrát a művész, s képzett emberi nyomokkal tarkított, modellált, keréklenyomatokkal dekorált, sajátos képmezőket. Szokatlan tájfestészet ez, szokatlan téma, szokatlan, festőietlen anyagokkal, szokatlan, leginkább monokróm színekkel, sajátos fényhasználattal. A képeken létezésünk tükörképét látjuk, egyetlen anyagon, a talajon, a földön keresztül, egy sajátos nézőpontból. A föld olyan felületként jelenik meg, amelyet az ember nemhogy nem törekszik paradicsomkertté varázsolni, de nem becsül meg, tönkreteszi, beszennyezi azt. A dioráma-installációban felhasznált idézeteket felelevenítve: Ez az ígéret földje? A föld, melyen annyiszor? Jász Attila megnyitóbeszédében Tolnay Imre művészetének szakrális rétegére irányította a figyelmet. Az elhasznált és boldogtalan világ képe, a föld nem egyszerűen kulissza, de létezésünk színtere, eltékozolt örökségünk is. A sikeres győri képzőművész, egyetemi tanár, művészeti író kiállítása ezekkel a gondolatokkal szembesít bennünket.