Egy tiszteletre méltó, tekintélyes életművet ünnepelünk most, a falakon látható
alkotások ezt az életművet reprezentálják, az életutat kísérik.
Gazdag a pálya: elindul a tehetség és alkotó vágy nyomait követve, hivatalosan az
első kiállítástól, 1966-tól datálva. Szárba szökken és maradandó gyümölcsöket érlel
az 1970-es évek végére. Ekkor készül a nagy sikerű Carmina Burana-sorozat. Ettől
kezdve töretlen a siker, amelyet jóval több, mint száz önálló kiállítás fémjelez,
egészen a mostani pillanatig.
Az életmű tengelyében a rajz áll, ez a kifejezésmód áll közel a művészhez, ezen a
nyelven beszél szinte állandóan. Forduljunk egy pillanatra a Varga Edit által készített
portréfotó felé, amely tulajdonképpen egy kiránduláson ellesett pillanat, egy aközül a
milliónyi pillanat közül, amelyek az életutat kísérik. Látjuk, Szentessy László rajzul
beszél, így él, így fogalmazza meg gondolatait, így mutatja meg a világot. Előtte a
papír, akármilyen kicsi vagy nagy, kezében a toll, amellyel a tust felviszi a papírra.
Miközben a vonalakban gyönyörködünk, észre fogjuk venni az alkotó örömét is,
amellyel ezeket a vonalakat húzza, növények kezdenek burjánzani a szemünk előtt,
figurák leskelődnek, történetek gördülnek le a képről, megszületnek a fabulák, a
mesék, amelyek a latin kifejezés hagyományának megfelelően nem mellőzik a
tanulságot, az erkölcsi konklúziót sem.
A kiállítás alkalmat ad számunkra, hogy végigkísérjük az életművet. A művésszel
együtt járjuk végig az életút helyszíneit: Esztergomot, Neszmélyt és Tatát. Ezzel
párhuzamosan mutatják meg a rajzok a művész családját is, a társ, az otthon kedves
képei is itt rejtőzködnek a falakon. Itt van a csodás Carmina Burana-sorozat néhány
szép lapja, itt van a Mindenség Dícsérete sorozat teljes egészében. Itt vannak a 80-
as évek gyönyörű tollrajzai, amelyek az emlékezés álomszerű képeit idézik meg. Itt
vannak a szőnyegként legördülő, sokfigurás képek, köztük sajátosan tataiak a város
történeti múltját a legendákkal és mesékkel vegyítő szövetű, a humort sem nélkülöző
darabok. A képi történetmesélés, meseszövés végigkíséri az életművet, de az utóbbi

évtizedekben vált olyannyira uralkodóvá, hogy a rendelkezésre álló felületet (papírt)
gyakorlatilag kifutóra kitöltik a vonalak.
Három képet szeretnék kiragadni ebből a gazdag anyagból, három képet, három
alkotói korszakból. Az első egy viszonylag aprócska, korai rajz, belső használatra
szánt kabinetkép: a Boldogság madara, 1967-ből. A rajz zseniális: lent egy kis
utcaképet látunk, felismerjük, ez Neszmély. A jellegzetes, gótikus templomtorony
melletti kis házak az otthont és a családot jelentik, jelentették az ifjú művész
számára. A házak felett, mint egy lombkorona, egy felhő, cizellált korong jelenik meg,
s abban a vágyott boldogságot jelentő, jelképes kék madár, a boldogság ritka, kék
madara, amely valóban leszállt a neszmélyi otthon fölé.
A második rajz, amelyre külön is szeretném felhívni a figyelmet, a Zichy Mihály
emlékére készített lap. Zichy Mihály a maga korának magasan képzett, elismert
művésze volt, aki hosszú időn keresztül élt Szentpéterváron, a cár udvari festőjeként.
A rajzon a magányos, töprengő festő alakját látjuk, magasan felette ismét mint egy
felhő, kavarognak az oroszországi tartózkodás életanyagának élményei, emlékei,
kulisszái, bojárokkal, muzsikokkal, trojkával. Művész-metaforát látunk ebben a
képben, a művész, általában az alkotó lelkének, belső világának képét, tartalmát
mutatja, a magában hordott képeknek a terhét fogalmazza meg a grafikus.
A harmadik kép legyen mondjuk a Julis-Maris néni emlékére készített lap. A
Sertésvölgyi pincéknél visszajáró szőlősgazdák, boros atyafiak képével rokon a
téma: az elmúlt, elment régiekre való emlékezésről lenne szó. Az emlék tájakhoz,
helyekhez kötődik, amelyeknek viszont örökre részévé váltak ezek az emberek. A
hiány és a nemlétezés ellenére való ott-maradás művészi megfogalmazását látjuk
ebben az esetben.
Mindegyik kép, mindegyik alkotás tanulságos. Hol a rajz bravúros szépsége, hol a
mondandó szellemessége, tanulsága kerül előtérbe. Tagadhatatlanul íve van a
pályának, korszakai, gondolati fejezetei, azon a nagy egységen belül, amelyet egy
rajzul beszélő, környezete és világa javára élő, etikus és kritikai szemléletű,
kivételesen humánus művészlélek épített. Ezt a hat évtizedes ívet kísérhetjük
figyelemmel a tárlaton, amelyet Szentessy Lászlónak köszönhetünk, amellyel a
művészt köszöntjük, és amellyel őt ünnepeljük.