Kis világok – Jubileumi Grotta + tárlat a Tatai Várban
BARLANG/GROTTA +
Az idei esztendőben – egy különleges jubileumi válogatás keretében – az elmúlt év Grotta díjazottjai is bemutatkoznak a Tatai Várban. A tárlat megnyitójára 2022. szeptember 25-én, 16 órától került sor. A kiállítást Michl József, Tata város polgármestere és Molnár Eszter művészettörténész nyitotta meg.
A kiállító művészek: Baráth Bálint, Gollowitzer Szabina, Görözdi Rita, Haszon Ákos, Jónás Péter, Kiss Ágnes Katinka, Kováts Nikolett, Lendvai Péter Gergely, Méry Beáta, Mórocz István, Sárközi Anikó, Schenk Attila, Sóvári Valéria, Szabó Andrea, Tóth Norbi, Varga Bálint.
Az idei esztendőben a Nemzeti Kulturális Alap is támogatta a tárlat megvalósulását, hiszen a Petőfi bicentenárium programjaihoz is kapcsolódunk az esemény megszervezésével.
Kövesdi Mónika kurátor a kiadvány katalógusában foglalta össze az idei esztendő jubileumi koncepcióját.
A Kuny Domokos Múzeum 2013-ban fogott hozzá, mintegy kísérletképpen egy országos merítésű, fiatal művészeket megszólító, csoportos kortárs képzőművészeti kiállítás megrendezéséhez. Ki gondolta volna akkor, hogy a különleges helyszínen (egy vidéki, történeti múzeumban, annak történeti miliőjű, nem kiállításra szánt terében) évről évre megvalósul egy-egy újabb tárlat, s hogy a kiállítás a nyár végi időszak örömmel és kíváncsisággal várt, különleges művészeti eseménye lesz. Így telt el éppen tíz év. Kammerlohr-Kováts László képzőművész, kurátor és a múzeum összefogásában érte meg a Grotta (az első évben indított, a helyszínt találóan jellemző fantázianév jól bevált) ezt a kerek évfordulót, amely most alkalmat kínál a visszaemlékezésre és az értékelésre.
Az esemény sikere talán azzal magyarázható, hogy a vidék kulturális életében hiátust tölt be.
A Grotta kezdettől fogva a művészeti színtér megteremtésének és megújításának igényével lépett fel, küldetésének kulcsszava mindvégig a szilárd koncepció és a kvalitás volt. A kortárs művészet terén úttörő jelentőségű tárlat olyan művészeket mutatott be, akiknek művészetében az újító szándék volt tapintható, és olyan művészeti jelenségeket, tendenciákat tett hozzáférhetővé, amelyekkel kérdéseket és gondolatokat fogalmazott meg a néző, a felhasználó irányába.
Mint rendszeres, kortárs megyei művészeti tárlat, és mint országos hatókörű rendezvény, a Grotta egyedülálló művészeti esemény. Amiatt is különleges a kezdeményezés, mert a csoportos kiállításhoz évente két művész (a díjazottak) önálló kiállítása is társult. Az önálló bemutatkozás mindig alkalmat adott arra, hogy a művész, akinek munkáira a csoportos tárlaton a zsüri felfigyelt, ki tudja fejteni gondolatait, kidolgozott formában tudja bemutatni anyagát. Egyetlen tárlat esetében sem érezhette úgy a közönség, hogy a kiállító művész munkái ne igazolták volna az érdeklődést és bizalmat. Ezzel együtt a Grotta valóban alkalmas volt arra, hogy művészeti jelenlétet biztosítson, friss színekben gazdag színteret építsen. A határozott kurátori koncepció komoly eredményként érlelte ki tíz év kiállítási folyamatát. Erre a tíz évre emlékezik a jelen kiállítás anyaga, amely a korábbi évek kiemelt, díjazott művészeinek munkáit mutatja be.
Az eltelt tíz év által nyújtott „történelmi” perspektíva elegendő időt adott a fiatal művészek pályájának kibontakozására, vagy éppen új utak keresésére, majd e folyamatok figyelemmel kísérésére.
Az első év díjazottja, Lendvai Péter Gergely azóta végleg elkötelezte magát az üveggel, amelybe teremtett világának lényeit, elemeit zárja, míg a másik díjazott, az akkor még diploma előtt álló Mórocz István azóta kilépett az indusztriális terek közegéből egy külső térre, a hétköznapi, perifériális világ kulisszájának ábrázolásába. Méry Beáta diplomaanyagában varázslatos, festett szőnyegeket láthattunk – ő is innen lépett tovább: nyüzsgő, ornamensként megjelenő figurái jelenleg a távol-keleti világ által megérintett tájat népesítik be. Sóvári Melinda objektjei a keresztény művészet hagyományaitól átitatott, festett és meghímzett felületek. Kováts Nikoletta festményein rituális mozdulatba dermedt alakokat látunk. A festészet gazdagsága szabadul fel Kiss Ágnes Katinka művészetében is, óriási vásznain, élőlényeket rejtő, harsány gesztusai között. Haszon Ákos festményein egy furcsa, groteszk világot látunk – a saját világunkat. Sárközi Anikó festészetére a klasszikus festői eszközök felmutatása, a fény és árnyék, előtér és háttér, hideg és meleg színek kontrasztja jellemző.
Tóth Norbert fiktív szoborterveket állított ki önálló díjtárlatán, miközben évről évre kísérhettük figyelemmel újabb ötleteit, ironikus, finomkodó orrunkat fricskázó munkáit. Monok Balázs objektjeit az installációval beépített kiállítótérben egy emlékezetes akció követte. Schenk Attila interaktív műalkotásai szintén rendhagyóak, munkáira a banális tárgyak átlényegítése jellemző, ezzel együtt a korunkkal való szembesítés szándéka, míg a néző a groteszktől az iróniáig terjedő skálán próbálja értelmezni azokat. A Grotta művészeinek új törekvéseiben vagy kiforrott munkásságában az új utak bátor keresése a közös platform. Így látjuk Görözdi Rita munkáit, melyeken a legjelentéktelenebb hordozók, legegyszerűbb jelek válnak az emlékek szövetén, a lélek rétegein való meditáció eszközévé. Baráth Bálint sajátosan építi, modellezi furcsa tereit, geometrikus elemekből, kész tárgyakból, gyakran papírszemétből digitálisan rakja össze virtuális enteriőrjeit, különös lényei otthonát. A digitális grafika rangos képviselője Szabó Andrea, aki meghívott mesterként vett részt a tárlatok sorozatán. Művei elegáns utalásokkal, finom, enigmatikus jelzésekkel közelítik meg a témát – jelen esetben a szubjektum világát. A grafika és a rajz erőssége a Grotta alkotóinak. Jónás Péter sokszorosított grafikai lapjain mindig egyszerű részletek, jelentéktelen tárgyak magasztosulnak fel és válnak beszédessé. Varga Bálint szintén hétköznapi, közönséges tárgyakat választ modellnek, és egyetlen ceruzával hívja életre őket, végtelen gyengédséggel árnyékolva a fehér alapot. Gollowitzer Szabina a rajzain és litográfiáin megjelenő, különös, a képmező kivágatán mintegy véletlenül átsuhanó lényeket a beállítást elkerülve, mozgás közben rögzíti.
Az idei tizedik, jubileumi év a tárlat anyagát a Petőfi emlékév eseményeihez, az alcímként kölcsönkért versrészlet („Egy kis világ maga”) gondolatköréhez kapcsolja. Épített, vagy legbelülről feltárt, kivetített kis világok találkoznak, mikrokozmoszok modellezik valóságunkat, tükröt kapunk, amelybe belepislogva, bár homályosan, de magunkat is megláthatjuk.
Kövesdi Mónika kurátor a kiadvány katalógusában foglalta össze az idei esztendő koncepcióját.
Az idén tizedik alkalommal meghirdetett képzőművészeti kiállítással a Grotta művészeti projektje kerek évfordulóhoz érkezett, átlépett a kétjegyű számok patinás világába. A tárlat küldetése szerint évről évre más témát megjelölve (azt a kiállítás alcímeként megadva) színes, különböző képzőművészeti ágakban, technikákban, művészeti törekvésekben jelentkező kortársművészeti szövetet igyekszik összeállítani, s ily módon a jelenkori művészet sokrétű, gazdag világába, gondolatkörébe bevezetni a látogatókat. A hívószavak eddig a rendhagyó helyszínhez, kiállítótérhez, az azáltal felkínált, elvont művészeti fogalmakhoz kapcsolódtak.
Az idei évben a Grotta a közelgő Petőfi-évforduló aktualitásához csatlakozik. Úgy gondoljuk, hogy Petőfi Sándor emléke, költészetének és személyiségének jelenléte sok kérdést vet fel, elsősorban nem konkrét síkon, inkább a Petőfi-hagyomány, általában a hagyomány és a jelenkori helyzet, az aktualizálhatóság vonatkozásában. A pályázat kiírásakor arra számítottunk, hogy elsősorban a Petőfi által művelt tájköltészetre kapunk válaszokat, parafrázisokat. Ilyen módon elmondható, hogy a beérkező alkotások nagy részén valóban valamiféle tájleírás és tájábrázolás jelenik meg, a tájkép által megfogalmazható érzések, hangulatok, lelki dimenziók formájában. Mennyire tudják a művészek megragadni a tájhoz, a helyhez való kötődést és kapcsolatot a 21. század elején, egy globalizálódó, modern világban, egy Petőfi korának eszméitől távol álló, egészen másfajta szituációban? Hogyan viszonyul a tájhoz a kortárs művész, aki már rég megtagadta a romantikus tájfestészet sablonjait?
A tárlat anyagában azt látjuk, hogy a táj maga ritkán jelenik meg egész panorámát kínálva, a megszokott képi kereteknek megfelelően, bár Gombos Zsófia képének kékre festett mezői ezt az értelmezést sugallják. Ha a tárgyszerű, konkrét tájtól (Kelemen Dénes Lehel, Tánczos György, Kerese Zsolt) indulunk el az elvonatkoztatás irányába, akkor Éles Bulcsú vagy Kováts Nikolett növényszövevényén át a végpontot mindenképpen Sebestyén Ákos színes foltjai jelentik, amelyek egy lehetséges színkészlet kikészített koloritját mutatják, – a festő minden további aktust a néző képzeletére bíz. Hasonlóképpen bánik a nyomat dúcát felmutató, azt dokumentáló, annak nevet adó gesztussal Görözdi Lilla. Ha a mikrovilágtól indulunk el, talán a belső tér képeitől (Kajos Anna Zsófia, Sibitka Anna) az utca képein át (Ozsvát Sára) Mórocz Istvánnak a mindenféle pátoszt és decorumot nélkülöző, az emberi játékteret modellező, hétköznapi kistájaiig kell eljutnunk. Na de itt van az emlékbeli tájak végtelen, velünk élő, belénk szövődő, fel-felbukkanó világa (Görözdi Rita), a képzelet mezője, vagy a történetek és folyamatok közege, kis világunk beszédes mozzanatai és meséi, amelyben az emberi figura maga jelenik meg, testben, mozdulatban, gesztusokban (Lévai Ádám, Kammerlohr-Kováts László, Gollowitzer Szabina, Helmeczi Zsuzsa, Kondász Eszter, Korbuly Ági, Nedves Péter Barnabás). Banális tárgy parabolisztikus történetét meséli el Jónás Péter, míg a tömör szobrairól ismert Gábor Éva az ősi mozdulat kapcsolatszimbolikáját gyúrja képi jellé. Az ideális táj, a romantikus tájfestészet sémáinak, idealizálásának, ezzel együtt az illúzióktól átitatott 19. század eszméinek tagadását kell látnunk, egy olyan világ képét, amely egyszerre globalizálódik és atomizálódik, amely egyszerre lesz színes, és egyre szürkébb. Ezt a mozzanatot ragadja meg Petró Petra glóbusz-montázsa, és talán ide sorolható az a tájrészlet is, amely egy meredély szélén álló, felfelé vágyakozó alakot mutat, míg a monokróm sziklán az öröm és a remény apró szivárványai sejlenek (Szabó Andrea). Varga Bálint munkája a külső és belső világ, kettős látás és kettős lét képét tömöríti. Az emlékezet változékony fogalmának az évfordulókon aktuálissá váló gondolatával játszik el Tóth Norbert.
Valóban kérdés marad, hogy a megváltozott világban mi marad meg klasszikusként aposztrofált, kanonizált értékeinkből, és mi az, amire éppen ez az értékvesztés, pontosan ez a változás hívja fel a figyelmet. A művészet érzékeny műszerként jelzi azokat a folyamatokat, amelyekre éppen a kristálytiszta, és a magyar történelem viták feletti, legmagasztosabb pillanatát képviselő Petőfi-életmű kapcsán kell odafigyelnünk: mai világunk töredezett mivoltát, az individuum befelé fordulását és menekülését, a párhuzamosan létező, szubjektív látószögek széles spektrumát.
