“Lacus Felix” TÁMOP pályázat

Séták a múltban

slider-94

Emlékjelek: séták emlékművek között, valamint a tatai, a tóvárosi és az izraelita temetőben

Emlékműveink, szobraink lehetőséget adnak az ábrázolt, említett személyeken, mesterségeken, intézményeken, korszakokon keresztül városunk múltja egy-egy szeletének, mozzanatának felidézésére. Erre használtuk fel első városi sétánk alkalmát, és miközben a tatai főtérről Fellner Jakab, Bláthy Ottó, Mikoviny Sámuel szobrának, a hősi szobornak és a mártíremlékműnek az érintésével eljutottunk Tóvárosig, szót ejtettünk a nagyszerű szobrászokról is (Lugossy Mária, Borbás Tibor, Csíkszentmihályi Róbert, Melocco Miklós).

A szoborséta kiinduló pontját az a kézikönyv jelenti, amelyet tavaly adott ki a múzeum a tatai emlékművekről és emléktáblákról. Az összegyűjtött anyag felhasználásának lehetőségeit kutatva hívtuk sétára a tataiakat, felnőtteket és gyerekeket, hogy együtt végigjárva azt az útvonalat, ahol talán a legnagyobb sűrűségben találhatók ezek az emlékjelek, ismerjük meg környezetünket, élni tudjunk az ezek által nyújtott ismeretekkel, de lássuk meg bennük – szobrászi alkotásként – az önálló értéket is. Az interaktív séta kérdéseket és feladványokat tartalmazott – ilyen módon ez a program még számos játéklehetőséget tartogat.

A könyv csak az emlékműveket és táblákat veszi sorra, nem tartalmazza a temetők emlékeit. Így került sor, mintegy a könyv anyagának kiegészítéseképpen, ahhoz kapcsolódóan a tatai temetőket bemutató sétákra. Elsőként a XVIII. század végén létesített tóvárosi temetőt jártuk be. A temető vegyes temető, református és katolikus részeit ma már nem választja el éles határ. A Nemzeti Sírkert része ebből a temetőből Vaszary János festőművész, Hamary Dániel orvos, egykori márciusi ifjú, és Kamondy Tóth László költő síremléke. Emellett számos szép családi sírbolt őrzi a tóvárosi polgárok emlékét, amelyekből kirajzolódik a város társadalmának képe, köztük például a Mehlschmidt-családé, amely a glaszékesztyű gyár jövedelméből vagyonosodott meg, vagy a cserfői Troykó-családé, akik jogi pályát választottak, akárcsak a Fittlerek. Közülük a legjelentősebb személy Fittler Kamill, aki az Iparművészeti Múzeum igazgatója volt. A nagy múltú, ’48-as szabadságharc-beli szerepükre büszke tóvárosi családok tagjai általában uradalmi tisztek vagy vármegyei tisztviselők voltak. A városi polgárság egy része mesterséget vállalt, számos csapómester élt itt, hiszen Tata és Tóváros a posztógyártás központja volt a 18-19. században. A temető egyik díszes kapuját Rodiczky Eduárd építtette 1863-ban, felesége emlékére. Rodiczky honvéd őrnagy volt, a piarista gimnázium tornatanára. A másik, Almási út felé felmagasodó, oromzatos kaput a Kempf-házaspár építtette 1888-ban. A 20. század elején kerítették körül fallal a temetőt, ettől fogva létesültek a méltóságteljes családi kripták a fal mentén. A legszebb, szobordíszes sírbolt a Mihályi-családé: a Fájdalmas anyát ábrázoló bronzszobor Erdey Dezső alkotása. A legszebb, legjelentősebb síremlék Vaszary Jánosé, de különleges érték az a korábbi temetőből származó, rokokó, kovácsoltvas síremlék-kereszt is, amelyet még 1942-ben állítottak fel a bejárat közelében.

A Környei úti temető régen a Szentiváni temető nevet viselte. 1907-ben nyitották meg. Ma is jól elkülöníthető a katolikus és a református felekezet által használt rész. A Nemzeti Sírkertben Magyary Zoltán közigazgatás-tudós és felesége, Techert Margit filozófus síremlékét tartják nyilván, de további jelnetős sírboltok is vannak itt, pl. az Esterházy-uradalom vezetői (Kardoss Kálmán uradalmi igazgató, Fehrentheil József számvevő), Niklewitz Aladár főszolgabíró, Mihályi Géza főszolgabíró, Tárkányi Lajos alispán, Henzer István nemzetgyűlési képviselő sírjai. Míg a református részen a 17. században betelepített magyar családok sírjait találjuk, a katolikus részen a sváb telepesek családnevei ismétlődnek a sírköveken. A katolikus részen találjuk meg az 1875-ben ide települt, iskolát, óvodát és kórházat fenntartó irgalmas nővérek sírjait, és a piarista atyák sírboltját, amelyet 1922-ben alakítottak ki, áthozva ide a korábbi temetőben nyugvó elhunytakat is. A református temetőben állt a sírkert legszebb síremléke, Flóris Benő rektor bronz mellszobra, Sződy Szilárd alkotása, amit barbár kezek tettek tönkre néhány évvel ezelőtt. A temető legtekintélyesebb, gránitból vagy márványból készült, faragott síremlékei, kriptái a körítőfal mellett láthatók, különösen a református részen figyelhetők meg művészi kvalitású emlékek.

A harmadik temetői séta helyszíne az izraelita temető volt. A temető ma már műemlék. A 18. század elején betelepülő zsidó családok létesítették a temetőt, a szokásoknak megfelelően a városon kívül, fallal körülvéve. Az „Élet háza”, az „örökkévalóság háza” az örök életre várakozók végső nyughelye. A Kálvária-domb keleti lejtőjén, kelet felé tájolva helyezkednek el, sűrűn egymás melletti sorokban a sírok. Minden sírt sírkő jelöl, a legkorábbi időktől fogva. Goldberger Izidor rabbi az 1930-as években végignézte a sírtáblák feliratait, és megállapította, hogy 1740-ből való a legkorábbi. Kezdetben egyszerű, ívesen lezárt formák voltak ezek, egyik oldalukon felirattal, hátoldalukat vésetlenül, kidolgozatlanul hagyva. A 19. században a vörösmészkő síremlékek architektonikus formát kapnak, és megjelenik a kétnyelvű felirat, a héber mellett magyarul is azonosítva az elhunytat. Később megjelenik az obeliszk forma, majd a 20. században már gyakori a társadalmi rangot kifejező, művészi kialakítású, egyedi síremlék is. A zsidóság komoly részt vállalt a város társadalmában a 19. század második felétől. Üzemeket létesítettek, nyomdákat működtettek, üzleteik voltak a tatai és tóvárosi főutcán. Pollák Sándor 1875-ös pokrócgyárából nőtt ki a későbbi szőnyeggyár, Leopold Sándor 1751-ben alapított tímár üzeméből a bőrgyár. Itt nyugszik Fischer Mór herendi porcelángyáros és családja. A tatai zsidóság 1944 után osztozott a zsidóság tragédiájában; az ohel falán 2014-ben elhelyezett táblákon több száz név szerepel – azok neve, akik nem a tatai temetőben nyugszanak, akik lágerben vagy munkaszolgálatosként pusztultak el.

Sétáinkat a szokatlan helyszíneken a helytörténeti érdeklődés, sőt kíváncsiság vezette, de nem tudtunk elszakadni az emlékezés és a kegyelet érzésétől sem, amely óhatatlanul magával ragadja a szemlélőt, különösen az izraelita temetőben járva, élet és halál, mulandóság és örökkévalóság fogalmain meditálva.

Egy kisváros a hátországban - kiállítás