“Lacus Felix” TÁMOP pályázat

Egy ember állt a furcsa kertben – Zilahy György emlékkiállítása

Zilahy György Tatán született, munkáscsaládban. Asztalosnak tanult, de rendkívüli tehetsége utat keresett magának: 1948-tól Nagy János festőművész tatai szabadiskolájába járt, majd a fényes szelek generációjával végül a Képzőművészeti Főiskolára került. 1956-ban diplomázott a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, mestere Domanovszky Endre.

A Népművelési Intézet munkatársa és a budapesti képzőművészeti körvezetők nyári alkotótelepeként 1954-ben létrehozott tokaji művésztelep mestere volt.

Festői életműve a hivatalos, szocreál művészet stílusától indult, de rövidesen egy azzal teljes ellentétben álló, látomásos, emlékekkel, érzelmekkel, titkokkal teli képi világot alakított ki, sajátos, sötét, intenzív színek, és egy csak rá jellemző, szimbolikus tartalmú formakincs (öreg házak, romos kerítésű kertek, temetőkertek, csonka fák) használatával. Az 1960-as évek közepén, a hosszas „rákészülés” után, robbanásszerűen megjelenő, és munkák sokaságában, egy lázas alkotói folyamat során testet öltő új képi világ valóban előzmények nélküli.

Ezt a sorozatként, a mintegy két esztendő alatt megalkotott anyagot készült bemutatni Budapesten, 1966 tavaszán. A kritikusok és a művésztársak által érdeklődéssel várt, első önálló kiállításának megnyitását már nem érhette meg, a megnyitó előtt néhány héttel, tragikusan fiatalon, szívelégtelenség következtében elhunyt.

Művészetének legszorosabb párhuzamai talán az irodalomban lelhetők fel, József Attila költői képeiben, magány-érzésében, Radnóti varázslatos költői világában, és Pilinszky János lét-kérdéseket felvető, szikár, egzisztencialista lírájában. Zilahy és Pilinszky élmény-anyaga ugyanaz: a szinte gyermekként átélt háború, a pusztulás, a lángok, a maga fizikai közelségében látott halál, az ember méltóságának megalázása, puszta létének törékenysége és megsemmisítése, melynek jelképe a mementóvá váló, „lakatlan” zsidó temető. Egy korszak pusztul el szeme láttára, egy század perzseli fel önmagát. (Zilahy képcímei gyakran egysoros-egyszavas versek, az utóbbi kifejezés is képcímei közül való.) Az otthon képét jelentő, mesebeli házikó, hajdani, ma már pusztuló kertben, foghíjas kerítés által övezve már nem a biztonság, hanem a fenyegetettség, a pusztulás jelképe. „Valamikor a paradicsom állt itt” -írja le a pusztuló kert képét Apokrif című versében Pilinszky. 

A kert, mint szimbólum, mindig a paradicsomra utal: az idillre, vagy annak elvesztésére, – örökkévalóságra és mulandóságra, életre és halálra. A kert fái, Zilahy fái nagyon beszédesek: csupasz, csonka karjaikkal az égre írnak, antropomorf alakjukkal a művész és az örök ember alteregói. 

A sorsa és művészete okán legendává lett művész most lenne 90 éves. Emlékkiállításán részt vettek tisztelői, családja, iker fiai, és tanítványai közül Ferk Ilona festőművész. A megnyitó vendégeit Michl József polgármester köszöntötte, az életművet Kövesdi Mónika művészettörténész értékelte.

Egy kisváros a hátországban - kiállítás