Keresztény ünnepünket, a húsvétot hamvazószerdától nagyszombatig tartó negyvennapos böjti időszak készíti elő. A kereszténység a húsvéti szent három napon (nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat) emlékezik meg Jézus Krisztus szenvedéseiről, haláláról, majd pedig feltámadásáról. Nagycsütörtök, azaz Krisztus utolsó vacsorájának napja, amely után elfogták, s szenvedései ekkor kezdődtek.
Az ezt felelevenítő esti templomi szertartás, az „utolsó vacsora miséje” ünnepélyes keretek között veszi kezdetét. A Gloria éneklése, a harangok zúgása, a csengők csilingelése és orgonajáték után csak énekszó hangzik fel, kíséret nélkül. A harangok elnémulnak – a kifejezés szerint Rómába mennek –, s ezzel megkezdődik a legmélyebb gyász időszaka.
A római út szófordulata azonban csak szimbolikus, a Krisztusért való könyörgés jelképe. A harangok mindvégig felszentelt helyükön, a katedrálisokban, templomokban és kápolnákban maradtak.

A Tóvároson felépített kapucinus templomhoz az előzetes tervek alapján hozzáépített harangtorony nem készült, ezért rövidesen szükségessé vált egy harangláb, úgyn. campanile létesítése. Balogh Ferenc régens, a kapucinusok lelkes pártfogója felkérésére Eder József uradalmi ácsmester 1763. február 1-én benyújtotta egy harangláb költségvetési tervezetét. Egy három harang elhelyezésére szolgáló bükkfából készült építményt tervezett, melynek hossza és szélessége 4 öl, magassága a tetőszerkezet nélkül 3 öl volt. A régens jóváhagyásával a kivitelezés még ebben az évben elkezdődött. A harangok elkészíttetését Tóváros község saját költségén vállalta, s ebből a célból az uradalom közbenjárásával felkérték Johann Ernest Chrysteli pozsonyi harangöntő mestert. Eder elképzeléseivel ellentétben azonban ekkor csak két harang felállítására került sor. A harangöntővel kötött megegyezés alapján a nagyobbik harang mintegy 1200 font (kb. 720 kg), a kisebbik feleannyira nehéz lett volna. Az öntés alapján azonban ez az arány valamelyest módosult, így a nagyobbik 1420 fontos, a kisebbik 702 fontos lett, s összesen 1354 forint 20 dénárba kerültek. A nagyobbikat Szent György, a kisebbiket Szent Adalbert tiszteletére szentelték fel. A felirati szövegben elrejtett római számok (kronosztichon) tanúsága szerint mindkettő készítési éve 1763.
A kis faépítményű haranglábat hosszú évtizedek múltán bővítették, ekkor vált négy harang elhelyezésére alkalmassá. Nyolcszögletű építménnyé alakították át, melynek alsó felét már kőből, felső részét pedig fából építették, ekkor nyerte el mai formáját. Tudva lévő azonban, hogy az épület állapota az első világháború idejére jelentősen leromlott.

Az első világháború idején a hadianyag szükségletet, a fegyverek, ágyúk, lőszerek készítéséhez szükséges fémet egyre nehezebben lehetett előteremteni. Ezen a háztartásokban előforduló fémek (pl. rézmozsarak) beszolgáltatásával már nem lehetett úrrá lenni. A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1915 nyarán először csak köriratban kérte az egyházakat, hogy mondjanak le nélkülözhető harangjaikról, majd rövidesen elrendelték összeírásukat is. 1916. március 21-én a minisztérium újabb körlevelet adott ki, melyben tájékoztatták az egyházakat a harangok leszerelési és elszállítási rendjéről. A leszerelés költsége a hadvezetőséget terhelte, az első harangok leszerelése a nagyvárosokban kezdődött. Térítési díjként 4 korona/kg összeget ítéltek meg. Ekkor még mentesülhettek a vallási szertartáshoz szükséges harangok (több harang esetén rendszerint a legkisebbet hagyták meg) és a műértékkel bíró harangok is helyükön maradhattak. A tóvárosi harangláb esetében azonban a készítőre és a harangok korára sem voltak tekintettel. A kapucinus templom fazsindelyes harangtornyában lévő kis harang elegendőnek bizonyult a vallási tevékenység ellátásához, így az amúgy is rossz állapotú harangláb – melynek renoválása vagy elbontása évek óta vita tárgyát képezte a községben – harangjainak sorsa eldőlt. 1916-ban a Szent Kereszt templom és a piaristák harangjaival együtt ezeket is eltávolították és beöntésre elszállították. Szimbolikus értelemben a harangok tehát 1916-17-ben akár Róma irányába is útra kelhettek, immáron ágyú, löveg vagy más hadi felszerelés formájában komoly szerepet vállaltak a háborús küzdelmekből.
A harangjaitól megfosztott haranglábat a tóvárosi hitközség 1916-ban bontásra ítélte. A kor műemlékvédőinek köszönhetően azonban a megkezdett munkálatokat ekkor félbeszakították, de a teljes körű felújításra a háborús körülmények közepette még sokat kellett várni.

A levéltári forrás jelzete:
MNL OL P210 – 1.B. – 1761.