“Lacus Felix” TÁMOP pályázat

Kivilágos virradatig

Festményünkön a magyar puszta képét látjuk, havas téli tájat, talán éppen a farsangi időszak alatt. A szemünk előtt lovasszán siklik a havon, a szánon ülők, emelkedett hangulatban, még biztosan nem hazafelé igyekeznek. Kezükben borosüveg, szinte halljuk duhaj nótázásukat.

Juszkó Béla gyűjteményünkben őrzött festménye a magyar virtus képét örökíti meg. A 19. század alakította ki azokat a festészetben is megjelenő szimbólumokat, közhelyeket, toposzokat, amelyek a mulatozó, boros, csárdai jeleneteket a magyar sorshoz, a nemzeti karakterhez kötötték, és a vigadozás formáit a cigányzenével és a borfogyasztással azonosították. A ’48 utáni idők sírva vigadása a nemzeti ellenállás szimbólumává, a nemzeti gondolkodás kifejezőjévé tette a bor kultuszát.

A puszták festője, s a pusztában az eredeti, magyar, nemzeti sajátosságok keresője és megörökítője volt a tatai születésű Juszkó Béla festőművész (1877-1969). Már pályája kezdetén kapcsolatba került a magyar pusztával, a bugaci és hortobágyi csikósok között lakott, hogy hitelesen tudja megörökíteni életüket. Egyébként is minden érdekelte, ami a magyar lélek és karakter témakörébe vonható; akár ősi, lovas múltunkat, akár a rideg, pusztai világot festette, ezt kereste, ezt ábrázolta a regényes történelem és a romantikus szemléletű néprajz látószögéből.

Képünkön ennek a két világháború közt páratlanul népszerű festőnek egy jellemző alkotását látjuk, s talán már értjük, hogy a kép nem pusztán egy téli zsánerjelenet életteli festői megfogalmazása. A száguldó szán utasai a magyar virtust testesítik meg, azt a karaktert, amely Móricz regényhőseiben is visszaköszön, a mulatozó, hangoskodó, tékozló, duhaj magyar férfi típusát.

Egy kisváros a hátországban - kiállítás