“Lacus Felix” TÁMOP pályázat

Mezők lilioma kiállítás megnyitó

A piarista kápolnában nyílt meg, nagy érdeklődés mellett 2019. június 27-én a Mezők lilioma című, csoportos kortárs képzőművészeti kiállítás. A rendhagyó kiállítási helyszínen rendezett tárlat a Kuny Domokos Múzeum, a Mecénás Közalapítvány és a Rend-ház Kft. összefogásával valósult meg.

Részletek a megnyitóból:

„Mit aggódtok a ruházatért is? Figyeljétek meg a mezei liliomokat, hogyan növekednek: nem fáradoznak, és nem fonnak, de mondom nektek, hogy Salamon teljes dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül akár csak egy is.”

Kiállításunk Máté evangéliumának szövegére, a „Hegyi beszéd” részletére épül. A szöveg példázatai, szimbólumai és metaforái Jézus legfontosabb tanításait magyarázzák el. A tanítást hitről, gondviselésről, az útmutatást a pusztuló anyagi javak és a maradandó értékek közti választásról, s emellett a teremtett világ szépségének himnikus dícsérete is e sorokban rejtőzik.

Az épület sorsát beszédesen mutató falak között tavaly rendeztünk először ilyen nagyszabású kiállítást, s annak során meggyőződtünk arról, hogy itt elsősorban szakrális kiállítások nyernek létjogosultságot, azok érvényesülnek, – olyan alkotások, amelyek az egykori oltárképek, predellaképek, ereklyetartók és szobrok helyébe tudnak lépni, és így szolgálni azt, amiért ez a hely megépült. És most is megtörtént, ami tavaly: az itt kiállított darabokat kivétel nélkül sajátos fénybe vonta, különös jelentésárnyalatot kölcsönözve nekik, a kápolna.

Egy különös kommunikáció zajlik itt, amelynek médiuma az alkotás, kommunikáció egyszerre felénk és felfelé, valamiféle köztes létben létértelmezés, vallomás és imádság között. Mint Szunyogh László szobra, a Figura holdsarlóval: egy nagyon rusztikusan, durván mintázott alak, amint íjként megfeszülve próbál emelni egy fénylő, egy tökéletes égi idomot. Lehet, hogy nem is emeli, csak próbálja egyáltalán tartani: mulandó a halhatatlant, földi az égit, vagy csak tulajdon lényünkből azt a részt felmutatni, ami értékes, ami megmarad.

Vagy mint Kelemen Benő képe: töredezett emberi figura, áll a liliomok között, s míg azoknak felfelé vezet az útja, a törékeny nádszál ember süllyed – lélek és test kettőssége ez.

A kiállított alkotások az ország legkülönbözőbb pontjairól jelentkezett 53 művész munkái. Az alkotások ennek megfelelően többféle nyelven szólalnak meg, több műfajban, stílusban, hangnemben, esztétikai minőségben. A keresztény művészet hagyományos, sokévszázados toposzait megszüntetve-megtartva, abszolút kortárs alkotások ezek. Bizonyos dolgok (utalások, fogalmak, jelképek), a megjelölt témának köszönhetően, visszatérő módon jelennek meg.

A legjellemzőbb motívum a táj és a kert. A mező, a liliomok és a füvek említése a szentírási szövegben előhívta annak a kertnek a képét, amely a tökéletesség, a boldogság és béke kertje, az elveszített és azóta is vágyott idill kertje, a paradicsomkert, az éden. A képeken ábrázolt tájak, mikrovilágok, kertek, fák, levelek és virágok ábrázolása innen bontakozik ki, rejtett szimbolizmusuk ide vezethető vissza. A tájak felett lebegő szárnyak, az ecsetvonás gesztusával felvitt rebbenés pedig a lélek jelképének, a szentlélek galambjának, az angyal szárnyának nyoma. Sándor József Attila tájképén csak a szárnyak suhogását látjuk, amelyek egészen befedik előlünk a tájat, míg Egri Erzsébet tájképein a világ megkettőződik, és a láthatatlan nagyon finoman, de láthatóvá válik.

Fent és lent (a földi és égi kapcsán), kint és bent (a körbezárt kert kapcsán, vagy a test és lélek viszonyában), mulandó és maradandó, fény és sötétség világa bontakozik ki egyre világosabban szemünk előtt.

Meddig terjed a szakralitás határa? Amíg Őt ábrázoljuk, az Ő kultuszát szolgáljuk, róla beszélünk? Vagy tágabb értelemben, alkotását, a teremtett világot csodálva, megörökítve, virágszálaihoz lehajolva? Vagy egészen szűken, magunkban keresve őt?

Amíg a kiállítás képei felett meditálunk, a felvetett gondolatokon és megközelítéseken töprengünk, a szakralitás útján járunk mi is. Mindenkinek ajánlom, hogy Ölveczky Gábor gyönyörű grafikája előtt megállva szánjon időt a művész által feldolgozott József Attila-vers apokrif imaszövegére is:

… Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
Akarom.

Egy kisváros a hátországban - kiállítás